SPIRIT CARAVAN: Jug Fulla Sun + Dreamwheel EP

A két anyag – egy album és egy EP – egyszerre jutott el hozzám, a nóták is ugyanazt a zenei világot képviselik, így egy füst alatt írnék mindkettorol. Tehát akkor lássuk.
Az amcsi trió vezéregyénisége, az énekes/gitáros Wino egy underground doom legenda, aki olyan kultikus bandákban vált a rajongók istenévé, mint a THE OBSESSED és a SAINT VITUS. A két banda ugyan befulladt, de az élet ugye megy tovább, Wino mester pedig nem adta fel. Új bandája, a SPIRIT CARAVAN nagyjából ott folytatja a sztorit, ahol az a THE OBSESSED-del abbamaradt a The Church Within album után. Magyarán szólva archaikus hangzású, megszólalásában leginkább talán a SABBATH Never Say Die lemezére (meg a még régebbiekre) emlékezteto húzós, ízes hard rock/metal hallható a két kis korongon. Az Ozzy-s SABBATH hatása a napnál is világosabban nyilvánvaló, Wino hangja is emlékeztet a Madman-ére, de ugyanakkor jelen van egy olyasfajta rock’n’roll-osabb ízu feeling is itt-ott, ami mondjuk az egészen korai MOTÖRHEAD-et jellemezte annak idején. A hangszerelés teljesen pore, nincs itt semmi okosság, csak dob, gitár, bogo, meg egy énekhang. Slussz. A dolog mégis muködik, méghozzá nem is rosszul. A jó zenéhez ugyanis nem feltétlenül szükségeltetik turbósound, szimfonikus zenekar, meg mittudomén – van, amikor mástól jó a mjuzik. Mint mondjuk esetünkben, amikor egyszeruen a feeling, az érzés, a jó nóták jelentik a megfejtést. Wino mester játékára nagyban hatott Tony Iommi 70-es évekbeli, a késobbinél jóval játékosabb stílusa, de ugyanakkor mégis van egyfajta önálló karaktere annak, amit muvel. Gitározását hallgatva az ember alig hiszi el, hogy ez egy ezredfordulós felvétel, annyira szokatlan a mai bandákból már szinte teljesen kiveszett jammelosebb, a zene szabadságát hirdeto hozzállás. Jó hallani, hogy végre valaki nem csak jól betanult sémákban képes gondolkodni, hanem saját stílusa van, és mer is ezzel eljátszadozni. Wino szólói nem a nóta kötelezoen bemutatandó „ujjgyakorlat” címu részei, hanem eszközei az érzések igazi kifejezésének. Pedig nem teker ezerrel az arc, nem alázza Steve Vai-t, nem füstöl a keze – csak éppen úgy JÁTSZIK a hangokkal, ahogy a hetvenes évek óta csak nagyon kevés gitáros teszi azt. Teljesen archaikus az arc megközelítése, de az imént leírtak miatt mégis frissnek hat a dolog a mai mezonyben is. A ritmusszekció hasonló szellemben teszi a dolgát, nincs nagy buvészkedés, de mégis kello alja van a daloknak. Akárcsak Wino-nál, úgy náluk is az Érzés, a Feeling a lényeges szempont a technika helyett, és ez így is van jól.
Maguk a nóták egyébként nincsenek túljátszva, 3-4 percen nem nagyon lóg túl egyik sem. De jó is ez így. Ha feeling-es, ízes régivágású kemény rock/metalra vágysz a régi SABBATH szellemében, akkor ezt megkaphatod ennek a végtelenül hiteles bandának a tolmácsolásában. (És nagyon-nagyon király volt a gödölloi buli!!!)

Sch-dt 2000. 12. 08.