Dead Heart In A Dead World  (2000)

"A NEVERMORE és Andy Sneap producer együtt - azannya!!!" - mondtam magamnak, amikor értesültem arról, hogy a csapat "meneszti" Neil Kernon-t, akivel az eddigi lemezeken dolgoztak, és a durvább csapatok (TESTAMENT, STUCK MOJO, NAPALM DEATH, satöbbi) felől érkező Sneap mesterre bízzák a producerkedést. Súlyosabb zenéjű, modernebb hangzású anyagot ígért a váltás, de ez csak részben lett igaz a végére. A cucc ui. tényleg "ezredvégibben" szól, mint az amúgy szintén nem pehelykönnyű elődök, sokszor pincemélyen dohog a gitár, de mindeközben mégis tisztán hallani mindent. Talán a kettes MINDFEED album, amit szintén Andy csinákolt, lehetne hangzásilag megfelelő összehasonlítási alap. Tehát a sound valóban korszerűsödött (nem mintha Neil Kernon dohos szagú megszólalást kreált volna...), de a zene viszont nem lett keményebb, mint eddig. Talán az első korong és a Dreaming... közé lehetne belőni a Dead Heart... muzsikáját, nem olyan horzsolóan durvák és komplexek a dalok, mint kedvencemen, a Politics Of Ecstasy-n. No, persze összetettségért így sem kell a szomszédba mennie a csapatnak, mert a ritmusszekció és Jeff  Loomis gityós azért jócskán eregetnek igen megtekert dolgokat az ujjaik alól - de a kettes lemez eszehagyottságát most nem akarták überelni, inkább a relatíve dalközpontúbb szemléletet részesítették előnyben. Helyenként még a Nagy Ős, a SANCTUARY szelleme is fel-felbukkan a nótákat hallgatván. Egyébként ezt a lemezt is, akárcsak az elsőt, Jeff egyedül gitározta fel, ui. az ex-FORBIDDEN-es Tim Calvert már nem tagja a zenekarnak. (Felteszem, a turnéig mindenképpen kerítenek egy másik gitárost is, mert ezek a témák - a régiekkel egyetemben - mindeképp megkövetelik a két hathúros használatát.)
A 11 számos, szűk órányi albumnak számos fényes pillanata van, ezek közül emelnék ki most néhányat. Az első 3 dal egyértelműen a dühről szól, ezek kivétel nélkül nagyon súlyos nóták. Közülük talán a We Disintegrate a legkülönlegesebb, a végén hallható fura, keleties betét miatt. Nagyon jó még a The Heart Collector - ez egy fájdalmas, nyomasztó darab, leginkább az előző lemezre üt. A Believe In Nothing áll talán legközelebb a hagyományos értelemben vett balladákhoz, ebben Warrell fantasztikusan és nagyon szívszorítóan énekel. A lemez talán legdurvábbja a brutkón pörgő Engines Of Hate, ez is király. És van egy feldolgozás is, mégpedig a The Sound Of Silence a SIMON AND GARFUNKEL-től. Azt hittem, ez lesz a lírai Sláger a lemezen - hát egy nagy lóf...t!!! Akkora thrash zúzdát faragtak belőle az arcok, hogy ihaj. Nagyon súlyos és intenzív lett a dal, és a kezdő nyugis akkordokat leszámítva rá sem lehet ismerni a nótára, 100 százalékos NEVERMORE lett ez is. Király!! Na, valahogy így kell feldolgozást kreálni!!!
Egyébként a zenét most is körüllengi az a furán pszicho hangulat, amit főleg Dane mester hangjának köszönhetünk. Keserűség, kiábrándultság, néha talán halálvágy is; de egyúttal végtelen bölcsesség is árad ebből a hangból - aki ismeri őket, az tudja, mire gondolok. A fickó hihetetlenül karizmatikus előadó, hallani, hogy szíve-lelke benne van minden elénekelt hangfoszlányban - a stílusa pedig ellenszélben is messziről felismerhető. Így csak ő énekel ezen a planétán.
A NEVERMORE az első albumával rögtön a modern, súlyos power metal egyik éllovasa lett; azóta is tartják ezt a pozíciójukat, a jelek szerint megingathatatlanul. A NEVERMORE az egyik legfontosabb kortárs metal banda, a Dead Heart In A Dead World pedig egy újabb igen király albumuk a sorban, mely egyúttal az év egyik legjobbja is. Én kapituláltam. KONCERTET!!!!!!!!!!!!!!

Honlap: www.the.nl/nevermore

2000. 09. 07.
 Sch-dt