A HAMMERFALL vendégeként tavalyelőtt nálunk is megfordult olasz melodikus speed/power csapat új (harmadik) korongját nem akárki producelte: Neil Kernon neve olyan bandák albumairól lehet ismerős, mint a QUEENSRYCHE vagy a NEVERMORE. A Metal Blade kiadó szeretheti a talján srácokat, ha befizette őket Neil-hez, és a végeredmény alapján nem is volt ez egy rossz húzás. Azt sajnos nem tudom, hogy a SANCTUARY (aaarrrgggghhhhhh) feldolgit is tartalmazó Timeless Crime c. EP milyenre sikeredett, de ez a lemez szerintem jobb lett, mint a két évvel ezelőtti Return To Heaven Denied. A hangzás is valahogy természetesebb, szellősebb lett, mint legutóbb, meg maguk a nóták is ebbe a kicsit levegősebb irányba mozdultak el. Progresszív(nek nevezhető) elem is több van most, és a tempókból is visszavettek kicsit a srácok - ami szerintem egyáltalán nem baj, sőt. Mondjuk a legutóbbi STRATOVARIUS korongon volt érezhető egy ilyen irányba való elmozdulás, és az sem vette ki rosszul magát. Kár, hogy a borító nem lett olyan király, mint az Infinite-é...
Egyébként maga a zene sem áll nagyon távol attól, amit a STRATO is művel, szóval neoklasszikus hatású, gitáros-billentyűs bombaszt dallamos metal ez is, egy magas hangú, jó énekessel. Konceptalbumról van szó (a sztori egy, a 17. század végének Párizsában és Velencéjében játszódó drámai szerelmi történetet mesél el), de igazából ez nem hallatszik, a dalok önmagukban is teljesen megállják a helyüket, csak a szöveg jelent összekötő kapcsot. A hangzásban most több szerepet kapnak a billentyűs hangszerek, de ez jót is tesz a dolognak, mert így színesebb a kép - arról nem is beszélve, hogy a billentyűket nyomkodó arc is igen jókat játszik egynémely szólókban. Kellemes színfoltot jelent az a fajta elegáns könnyedség is, ami csak az olyan latin gyökerekkel bíró csapatok sajátja, mint amilyen mondjuk a brazil ANGRA is.
Amit én egy kicsit hiányolnék, az két dolog. Egyfelől az eredetiség: nem érzem ugyanis azt, hogy markáns egyedi íze volna a muzsikának. Kétségkívül jól van megcsinálva az egész, és a srácok elkötelezettségét sem kérdőjelezem meg, de markánsabban kéne törkedeniük az egyéniség erőteljesebb kidomborítására. A másik dolog pedig Rob Tyrant, az énekes teljesítménye. A hangjával, a technikájával és a hangterjedelmével semmi gond, mert az nagyon ott van, de az énekdallamai nem mindenhol ülnek száz százalékig, be-becsúsznak nem teljesen átgondolt, kevésbé fogós dallammenetek is. Viszont ezt leszámítva nem veszett fejsze nyele a dolog, talján metal és STRATOVARIUS fanoknál működni fog a Sons Of Thunder (én is jól megvagyok vele). Akárcsak a múltkor, most sem lelkesedem maradéktalanul, de ugyanakkor nem is morgolódok nagyon. Kellemes lemez ez a melodikus speed/power tábornak címezve, se több, se kevesebb. Nem alapmű, de jól hallgattatja magát. Ennyi.

Sch-dt                                                                2000. 08. 14.