„Metal God is back!” – szólnak a hirdetések a magazinokban, az ex-JUDAS PRIEST frontember visszatérését ünnepelve. És hogy jogos-e az ováció? Az mindjárt kiderül.
A legelső és legfontosabb tény mindenképpen az, hogy az Öreg ezúttal nem beszélt a levegőbe, a szólólemezén valóban visszatért ahhoz a stílushoz, ami a legjobban fekszik neki, a kemény, kompromisszummentes heavy/power metalhoz. Az albumon gyakorlatilag tökéletes keresztmetszetét kapjuk mindannak, amit Rob 1982 és 1993, azaz a PRIEST Screaming For Vengeance c. alapvetése és az első FIGHT korong között működött. Itt tényleg nincsenek indusztriális vagy grunge hatások, samplerek sehol, csak hasító gitárok, szakítós riffek, húzós alapok: szóval Metal! Meg persze Halford mester jellegzetes hangja. A zenét hallgatva azt kell mondjam, hogy a csapatot is nagyon jól összeválogatta az énekes: a dobos Bobby Jarzombek játékát már a RIOT-ban is megcsodáltam, de a bőgős és a két gitáros – akiknek neve eleddig ismeretlen volt számomra – is ott van a szeren, ahogy kell. A hangzásért a több kiváló produkciót is készített Roy Z volt a felelős, aki ezúttal is kitűnő munkát végzett: dinamikus, élő hatású, de mégis tiszta hangzást kreált a Resurrection-höz.
A nótákról. 12 van belőlük a lemezen, mintegy 49 percben előadva – ebből is látszik, hogy a legendás énekes és csapata nem epikus monumentalitásban gondolkodtak, hanem tökös, lendületes, húzós metal nótákban. A nyitó Resurrection és a kettes Made In Hell olyan nóták, amik akár egy PRIEST-korongon is elférnének: gyilkos énektémák (előbbiben Rob hozza a jó kis sikolyokat, utóbbiban inkább középfekvésben énekel), sodró tempók, kegyetlen riffek – szóval király! A hármas Locked And Loaded inkább a FIGHT-ra üt, a Night Fall pedig egy kicsit borultabb, de hangulatos darab. A korong egyik csúcspontja a Silent Screams, ami egy nagyon szép balladisztikus kezdés után gonosz hangulatú riffelésbe vált át; itt a Mester is nagyon jól énekel, és a dal is kitűnően van összerakva. A Dickinson-nal közösen előadott The One You Love To Hate a két történelmi jelentőségű torok miatt érdekes, maga a dal azonban nekem annyira nem jön be. És innen kezdve nekem valahogy kicsit le is ül az anyag lendülete: a Cyberworld riffelése számomra kissé klisésnek tűnik, a Temptation sem igazi telitalálat, a Drive-ban pedig a pergőhangzás lett valami miatt szinte fülsértően magasra beállítva. Rossznak mondjuk azért ezeket a nótákat sem mondanám, de kétségtelen, hogy nem ezek az album fénypontjai. Viszont a Twist – a maga szinte slágeresen dallamos mivolta ellenére is – nagyon oda lett rakva, akárcsak a zárónóta, a Saviour. Szóval erős az anyag, kb. a dalok kétharmada nagyon király, és azért a többi sem fércmunka.
Ami még feltűnt – már csak azért is, mert nem erre számítottam -, az az, hogy Rob azért eléggé visszafogja magát a magas hangfekvések tekintetében. Én azt hittem, hogy amolyan Painkiller-stílusban fogja végigszántani a lemezt, de nem ez történt. Leginkább a közepes tartományokban mozog, korábbi önmagához képest viszonylag keveset merészkedik a „sztratoszférába”. Mondjuk ezzel együtt jól és kifejezően énekel, és amikor sikolt, akkor az nagyon ott van.
Konklúzió gyanánt annyit: ez egy erős album egy jó kvalitású zenekar és egy kiváló énekes kezei alól. Nem teljesen tökéletes minden ponton, de nagyon jó, aki szerette Rob klasszikus időszakát, annak minden bizonnyal tetszeni fog. Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy a JUDAS PRIEST Ripper-rel mire lesz képes. A Jugulator és a dupla koncertalbum ui. gyilkosak voltak. Rob már lépett, most a PRIEST következik...

Honlap: www.RobHalford.com
A kiadó honlapja: www.metal-is.com

2000. 07. 26.