Emlékszem, tizen-iksz évvel ezelőtt nekem is, mint sok már hazai rocker elvtársamnak, ott lapult a gyűjteményemben a Fraulein Doro vezette WARLOCK két albuma, a Triumph And Agony és a Burning The Witches (amúgy volt nekik több is). Anno szerettem is úgy-ahogy a bandát, persze a kazik azóta már az enyészeté lettek. Aztán kiesett a csajszi nálam a képből, csak innen-onnan értesültem a szólólemezeiről, és az állítólag egyre gyatrább teljesítményéről. Nos, a Calling The Wild-ot hallgatva azt hiszem, nem maradtam le semmiről. Ez a korong ui. úgy szar, ahogy van. A csirke ugyan a fotók tanúsága szerint még mindig elég jól tartja magát, az albumon hemzsegnek a nagyobbnál nagyobb nevek (Eric Singer, Lemmy, Bob Kulick, Al Pitrelli, satöbbi), de jó nóták híján mindez kalap kakit sem ér. Modernkedő, sampleres dolgokba is belenyúló, gitárcentrikus sound az uralkodó, afféle ezredvégi cyber hard rock akar lenni a cucc (legalábbis a szándék talán ez lehetett), de olyan érzelemmentes és döglött az egész, mint mondjuk a sörnyitóm vagy a fogkefém. A közismerten perverz germán publikum talán bekajálja a dolgot (vannak német nyelvű nóták is, Doro mama biztosra ment), de amúgy szerintem teljesen halott ez az egész erőlködés. A mélypontot a két feldolgozás jelenti: Billy Idol White Wedding-jéért amúgy sem rajongtam sosem, ez a verzió meg aztán még lelombozóbb. A MOTÖRHEAD zseniális Love Me Forever c. balladájának meggyalázása pedig végképp leakasztott. Ezt azért tényleg nem kellett volna. Azt meg végképp nem értem, hogy Lemmy papa miért vett részt ebben a szentségtörésben - ui. az ő bársonyos orgánuma is hallható a dalban. Nagyon be lehetett nyomva az öreg, ha ebbe belement...:-)
Nem is ragozom tovább: élettelen, hullaszagú produkció ez, csak óvni tudok tőle mindenkit. Ez tényleg rettenet módon gagyi, maxi-gáz, satöbbi. Kerüld el jó messzire, az itt a tuti megoldás.