THEATRE OF TRAGEDY: Musique (2000)

Jaj, mamám, csak ezt ne! Most mondjátok meg, mi szükség van arra, hogy egy újabb doom/death/gothic banda fedezze fel hirtelen az eddig jól titkolt elektro gyökereit? Ráadásul nem csak, hogy nem tunik túl hitelesnek a dolog, de ezen felül még totális öngyilkosság is ez a húzás (Lásd: PARADISE LOST ill. SUNDOWN). A Nuclear Blast kiadó mostanában nem nagyon tud tévedni, de azt fel nem foghatom, miért szerzodtette le éppen most a bandát ezzel a totálisan buktaszagú anyaggal. És itt most nem az a fo gond, hogy a true metal reneszánsz kellos közepén mit akar egy banda egy ilyen anyaggal, mert a gáz nem itt van. Ha mindig ezt csinálták volna, ha önmagukat adnák, akkor nem háborognék. Hanem hát nem errol van szó, hanem arról, hogy totálisan hátat fordítottak az eddig felvállalt dolgaiknak, és ezzel nyilván a közönségüknek is. A természetes fejlodésnek én sem vagyok ellensége; de ez korántsem továbblépés, hanem egész egyszeruen valami egészen más, mint amit eddig muveltek. Még ha esetleg a tagság egésze (kivéve Tommy Olsson gitárost, aki a jobbik eszére hallgatva idoben dobbantott) magáénak is érzi ezt az irányt - amit egyébként erosen kétlek -, akkor sem lett volna szabad ezt a zenét THEATRE OF TRAGEDY név alatt megjelentetni. Méghozzá azért nem, mert ugye egy már megismert névhez az ember többnyire hajlamos egy valamennyire körvonalazható zenei irányt magában hozzárendelni. Nos, a gyanútlan zenehallgató ezúttal jobb, ha nem hagyja magát a megszokás által vezérelni, mert könnyen lehet, hogy csalódás lenne a dologból. Magyarán szólva: beruházni csak elozetes belehallgatás után!!!
Egyébiránt meg valami olyasmit kell elképzelni - mind hangzásában, mind (többé-kevésbé) zenei világát illetoen -, mint amit a PARADISE LOST a Host albummal csinákolt. Vagyis rengeteg sok gépi alapot, hideg, elektronikus hangzást, sampler-hegyeket, torzított énekhangokat, széteffektezett gitárokat (már ahol van egyáltalán...), meg efféléket. És - sajnos - elég gyenge nótákat. Liv Kristine Espenaes kisasszony ugyan néha meglepoen jókat dalol, és van egy-két ütosebb refrén is, de ennyi. Ráadásul Raymund L. Rohonyi barátunk és (félig-meddig) honfitársunk nagyon idegesíto modorban énekel - a hörgicsélés neki sokkal jobban állt; merthogy ahhoz nem nagyon kell igazi énekhang, a mostani tiszta témáinál viszont ez orületesen hiányzik. Szerintem nagyon színtelen, amit csinál. A P. LOST is eléggé mellényúlt legutóbb, de ott legalább maga a dallamvilág nagyjából a helyén volt, nekem inkább a hangszereléssel voltak gondjaim. Itt viszont még ezt sem tudnám elmondani. Szerintem ez gáz, na. Az interjúkban majd biztosan mindent jól megmagyaráznak, meg minden, de ez akkor is komoly félrelépés. Hát így van ez.

Sch-dt 2000. 11. 01.