SPIRITUAL BEGGARS: Ad Astra (2000)

Mike Amott nem nagyon bír megülni a seggén - nem csak másik csapatával, a durva ARCH ENEMY-vel pörög full fordulatszámon a svéd gitáros arc, de a hetvenes évek nagy zenéit ezredvégi módon újraértelmezo SPIRITUAL BEGGARS-szel is eljutottak már a harmadik albumig. Sok változás nem történt az elozo koronghoz, a Mantra III-hoz képest, ha csak annyi nem, hogy Per Wiberg billentyus (aki immár véglegesített tag, nem csak kisegíto) mennydörgo Hammond-játéka még inkább része lett a muzsikának. Továbbra is afféle retro hard rock/metal-t játszik a négyes, a régi nagyok, a DEEP PURPLE, a BAD COMPANY, a BLACK SABBATH, a FREE, a URIAH HEEP, a THIN LIZZY vagy a LYNYRD SKYNYRD szellemében. Persze nem írnánk kétezret, ha az anyag nem szólna úgy, mint az atom - szóval az os-feeling ellenére sem poros a dolog, sot! Egyébként annak ellenére, hogy a cucc a Fredman-ban készült, abszolúte nem úgy szól, mint az onnan kikerülo dolgok többsége. Viszont qrva nagy döge van a sound-nak (kemény, mint a szar, hogy oszinte legyek), talán a TROUBLE szólna így, ha ott is lenne egy billentyus. A jó tömény Hammond hangzás nem különül el igazán a gitártól, hanem szinte ráolvad, és ezzel még nagyobb súlya van a dolognak. Az egészséges keménység mellett vannak aztán jóféle, kicsit pszichedelikus, elszállós dallamok is, meg iszonyat feeling-es, jammelos szólók, ahogy azt egy ilyen muzsikától joggal várja el az ember fia/lánya. Viszont a stoner jelzotol mindezek ellenére óvakodnék - egyrészt az is csak egy kalitka, ami inkább egyfajta üzenetet akar jelenteni, és nem annyira a zenérol szól; másrészt meg a BEGGARS kb. tízszer keményebben és tökösebben nyomja, mint a stoner(nek nevezett) csapatok nagy többsége. Átfedési pontok persze vannak, de én nem tennék egyenloségjelet. (Egyébként a banda sem tartja stoner csapatnak magát.) Erre bizony ugrálni kell, fejet rázni, léggitározni, sot légbillentyuzni is!
Úgy amúgyilag meg nem is tudom, mit dicsérjek leginkább a csapatban: Mike eszeveszettül feeling-es gitárjátékát-e, a tuti Hammond-os témákat, a súlyos hangzást, vagy egyszeruen csak az irgalmatlanul odatett nótákat. Azt hiszem, maradok ez utóbbiak ajnározása mellett.:-) Az órányi anyagon minden dal nagyon-nagyon ott van a szeren, de nekem mégis van azért három szívem csücske: a "BEGGARS-himnusz" Angel Of Betrayal, a komorabb, pszichóbb, de iszonyat jó Until The Morning és a tempós, akár autós zenének is nevezheto On Dark Rivers. De mondjuk a The Goddess gyilkos váltott gitár/Hammond szólóorgiája sem csekélység... Az énekes/bogos Spice (óriási fazon azzal a nagy szakállával!) szövegei is nagyon jók: egyszerre egyszeruek és fifikásak, és klasszul passzolnak a dalok világához. Nyers, karcos hangja ugyan nem egy Pavarotti-t idéz, de ide tökéletesen illik.
Mit lehetne még mondani? Szerintem semmit. Ez egy iszonyat jó, feeling-bol zenélo banda egy nagyon jó albummal (egyébként az elso ketto sem gyenge...). Zenéjükben ott vannak a nagy idok erényei és hangulatai, de mindezt abszolúte mai, ultrasúlyos hangzással tudták megfejelni, úgyhogy mégsem lehet nosztalgikus idoutazásról beszélni. Egyébként meg: hallani kell, és kész!!!

Sch-dt 2000. 11. 06.