HAMMERFALL: Renegade (2000)

HAMMERFALL. A svéd heavy metal bandát sokan a hülye szerkók, a nem éppen "korszeru" szövegek/lemezborítók és a nyolcvanas évek metal kliséinek exhumálása miatt átkozzák és röhögik ki, mások viszont - foleg az új metal generáció ifjú tagjai- félistenként tekintenek rájuk. Mint mindig, az igazság most is feleúton (és nem Odaát:-) van: a kliséket illeto kritikák szerintem is jogosak valahol, az is biztos, hogy nem ok találták ki a spanyolviaszt. Viszont az meg ténykérdés, hogy jó nótáik vannak. És azért ez a legfontosabb. Pont. Hogy hiteles-e a banda, vagy sem, arról is sokan mondtak már sokfélét. Szerintem az a tény, hogy a kilencvenes évek közepén, a nagy anti-metal hullám kellos közepén mindenféle "hátszél" nélkül álltak össze, sot eloször egy no name kiadó, a Vic Records vállalta fel az elso korongot, mindent elmond. Az, hogy az o sikereik nyomán (is) kialakult dömpingben felbukkant újabb bandák közül ki az oszinte, és ki hazudik, már egy más kérdés. De ok ebbol a szempontból tiszták. Az pedig, hogy mindenféle modern hatástól mentesen a nyolcvanas évek heavy metalját értelmezik újra a nótáikban, megint csak az o dolguk. Ha az osöreg blues-t nem ciki játszani a mai napig sem, akkor az old school heavy metal-t sem az. No.
Amúgy meg én úgy vagyok a bandával, hogy tetszeget, amit csinálnak, elhallgatom a lemezeiket, de hanyattesve azért nem vagyok tolük. Mivel a nyolcvanas évek metalját imádom, és az o nótáik is jók ezen a vonalon, bejön, amit csinálnak. Nem ok a kedvenceim, de elvagyunk egymással. Éloben anno két éve nagyon bejöttek az E-Klubban, igazi eroteljes koncertbanda a brigád. Az eddigi két album közül nálam a második muködik jobban, és szerintem az új nem lett olyan ütos. Nagy változás persze most sincs, az elso hangból kiderül, hogy ez itt a HAMMERFALL, de valahogy nem érzem minden ponton olyan eroteljesnek a Renegade-et, mint elodjét. Plö nyitónótának én biztos nem a lassan kibontakozó, középtempós Templars Of Steel-t tettem volna, hanem mondjuk a jó kis húzós Renegade-et. Egyébként is kevesebb most valamivel a gyors tempó, több a málházós dolog, és valahogy kevésbé ütosen kemény a sound is; mintha dallamosodtak volna valamelyest a fiúk. No, nem elnyálasodásról van szó, csak finomabbak az énektémák, kidolgozottabbak a vokálok, meg ilyenek. Tény, hogy a hangzás most valóban természetesebb, lélegzobb lett, de igazság szerint nekem az a kissé csiszoltabb megszólalás is nagyon megfelelt a két évvel ezelotti albumnál. Nem mintha ez rossz lenne, mert korántsem az, az öreg Michael Wagener nem végzett fércmunkát.
És hogy mik a lemez eros pontjai? Eloször is Joacim Cans énekdallamai, az eros refrének és a jó gitárszólók. A dobjáték tényleg organikusabb és lüktetobb lett, ebben nem beszélt mellé a banda. Amúgy a Malmsteen mellett is megfordult Anders Johansson az új ütos, aki tényleg jól teljesít, de azért én egy kicsit még több fifikát vártam a játékát illetoen. Igaz, ez a zenei világ nem errol szól, de akkor is. Nekem összességében a tempósabb, fürgébb nóták tetszenek most jobban; ilyen a címadó, a Keep The Flame Burning vagy a The Champion, de a záró a A Legend Reborn is süti. Viszont összességében nekem a kettes korong mindenképp jobban bejön; ez inkább "csak" annyira muxik nálam, mint a kilencvenhetes debütálás. Viszont a februári PeCsa-buli biztosan király lesz megint, a koncertezés nagyon megy a srácoknak.

Ui.: Ja, és azt észrevette már valaki, hogy Joacim hangja a magasabb fekvésekben idonként mennyire hasonlít a SAXON-os Biff Byford mester orgánumához?

Sch-dt 2000. 11. 07.