COC: America's Volume Dealer (2000)
A banda neve CORROSION OF CONFORMITY-rol egyszeruen csak COC-ra változott, de korántsem csupán ennyi történt a csapat körül. Végre kiadót váltottak, a Sony/Columbiá-tól a MAIDEN-közeli Metal-Is-hez, valamint a Sanctuary menedzsmenthez kerültek, ami örvendetes. De ez sem elég, ui. a zene is változott némiképpen. Nem olyan nagyon azért, szóval ez még mindig ugyanaz a négy ember eltéveszthetetlenül, de valahogy az egész mjuzik visszafogottabb, dallamosabb és kevésbé kemény lett. Kevés az igazán konkrét, tökös riff, a súlyosabb SABBATH-hatások helyett egyfajta southern-ös, blues-os zenei világ vált uralkodóvá, és Reed Mullin dobtémái is minden eddiginél szellosebbek, nyugisabbak ezúttal. Azért vannak persze húzósabb témák most is, nem arról van szó, inkább az arányok változtak csak meg. Ez mondjuk nem feltétlenül baj, mert amit csinálnak, az most is nagyon minoségi (és szerintem oszintén is jön ki belolük ez a zene); csak éppen én - már csak John Custer producer személye miatt is - valami hasítóbbat vártam volna, úgy a jó öreg Blind album irányvonala mentén. Tulajdonképpen ízlés dolga, hogy kinek hogy jön be ez a dolog. Nekem kezdetben nagyon piszkálta a csoröm ez a belazulás, metalosabb anyagot akartam hallani; de aztán fokozatosan rámtaláltak a jó nóták, az ízes szólók, és a kellemes feeling. Most már egész jól elvagyunk, azzal együtt, hogy azért nem ez lesz a kedvenc lemezem a négy amerikai arctól.
Amúgy meg 11 nóta van a CD-n, plusz az én verziómon van két bonus track is, amirol viszont nem tudom, hogy minden változtra felkerül-e. Szerintem hiba lenne oket lehagyni, mert a Rather See You Dead a maga punkos vadulásával egészségesebb irányba billenti a lazaság-keménység arányait, a Steady Roller a jó kis os-AC/DC-s riffjével pedig a lemez egyik legjobbja. Egyébként ez a nóta egy archaikusabb hangzással és Bon Scott orgánumával akár egy korai Ácévillámdécé dal is lehetne. A többi 11 dal is többnyire jól van eltalálva, nekem foleg a nyitó Over Me, a contry-s/blues-os Stare Too Long, a kemény Who's Got The Fire meg a monumentális Sleeping Martyr jön be. Viszont a Take What You Want-ot (aminek az elejérol nekem az LGT ugrott be!!!) nem kellett volna eroltetni, az a nóta úgy gáz, ahogy van. A többi mondjuk okés. Összességében tehát egy lazább, régiesebb retro-rock irányba mozdult el a COC - a végeredmény most is feeling-es, a minoség oda lett rakva. Viszont aki a Blind folytatását remélte, az szoktassa magát a gondolathoz, hogy ez bizony nem az, még véletlenül sem. Igazság szerint ebben az évben én a SPIRITUAL BEGGARS Ad Astra albumán találtam meg azt a súlyossággal, brutális keménységgel vegyes régies sound-ot, amit ettol a lemeztol vártam eredetileg. Az a lemez padlóra küldött, ez egyszeruen "csak" tetszik. Hát így van ez. (Azért egy hangulatos kis klubbulin megnézném oket, az biztosan állat lenne.:-)
Sch-dt
2000. 11. 13.