Visszatért a dallamos, igényes, kiművelt metal, ez most már biztos. Két-három éve a RHAPSODY-ról még nem is hallottunk, a STRATOVARIUS-t is csak a megveszekedett dallambarátok ismerték; most pedig ez a két csapat, valamint az újonc finn SONATA ARCTICA szinte teljesen teltházat csinált a Petőfi Csarnokban. Ez nem csak azt bizonyítja, hogy az "őskövület" metalosok még mindig élnek, hanem azt is, hogy nincsenek végérvényesen betokosodva, fogékonyak az újabb bandákra is. A nagy számban jelen lévő 18-20 körüli srácok felbukkanása pedig azt demonstrálta, hogy beérett egy új generáció, amelyik igenis igényli azt, hogy az énekes énekeljen, a zenész pedig értő módon kezelje a hangszerét, és ne csak sikálást meg üvöltözést kapjon az arcába, hanem a szó legnemesebb értelmében vett Zenét. Ez komoly jelzés kellett, hogy legyen mind a kiadók, mind pedig a koncertszervező irodák felé. Remélem, vették az adást.
A döbbenetesen fiatal SONATA ARCTICA tagjai - a tejbetökként vigyorgó gitárost leszámítva - meglehetősen zavartan adták elő magukat, de ez csak a felszín volt, mert maga a zenei produkció hibátlan volt. A nagy színpad, a koncertenkénti több ezer ember miatt nyilván izgulnak még, megy az álldogálás meg a zavart félmosolyok, de zenélni nagyon tudnak, az biztos. A többi meg majd csak kialakul. A srácok a jól sikerült, biztató debütkorong, az Ecliptica dalait adagolták (sajnos a Blank File nem volt, pedig az a kedvencem), és gyakorlatilag lemezminőségben nyomatták a nótákat. Le is vette őket a publikum, ahogy kell, de nem is lehetett nem szeretni őket, olyan aranyosak voltak. A KENZINER-ből importált billentyűssel kiegészült csapat nagyon jól nyomta - ha kinövik a kezdeti színpadi lámpalázat, és készítenek egy még jobb lemezt, mint az első, és ha rágyúrnak egy kicsit a fazonra, akkor ebből még bármi is lehet. Egyelőre a "nagy ígéret" kategóriában vannak nálam, de minden esélyük megvan arra, hogy tovább tudjanak lépni innen.
Viszont a RHAPSODY csalódást okozott, nem is kicsit. Mondjuk az nyilvánvaló volt számomra, hogy a zseniális albumok komplex hangzásvilágát nem lehet élőben maradéktalanul reprodukálni; a fő gondom nem is ezzel volt. Sokkal inkább a zörgő, kásás hangzással, Luca Turulli röhejes "barbár pulikutya" kinézetével (Jesszus, az a frizura, meg az a simára borotvált mellkas - jajj!!!), a szétesőnek tűnő játékkal, meg leginkább Fabio rendre elcsalt magas hangjaival. Oké, tudom, hogy első turné, meg hatalmas elvárások miatti stressz, meg minden - én megértő vagyok. Lesz ez még jobb is, ezt én is tudom. De az image-en (Luca!!!!!!), az összeszedetlen játékon meg Fabio teljesítményén akkor is sürgősen igazítani kell, mert ez így blama. Remélhetőleg a hosszú turné majd meghozza a szükséges rutint, mert amúgy tényleg nagyon jók a banda lemezei (hallgatom is őket jó sokat) - jó volna, ha az élő teljesítmény is felzárkózna hamarosan az albumokon hallható színvonalhoz.
Azért igazságtalan lennék, ha nem tennék említést a nagyon jól játszó, és vér szimpi Alex Staropoli billentyűsről, aki igazán kellemes színfoltja volt a színpadképnek; akárcsak az iszonyat lelkesen, thrasher módjára headbangelő bőgős srác. Számomra ők jelentették a csapat két legszimpatikusabb tagját. (Kisegítőként velük volt amúgy a francia DREAM CHILD gityósa is.) Egy szó, mint száz, az élő teljesítmény terén van még hová fejlődnie a RHAPSODY legénységének - bízom benne, hogy ez tényleg sikerülni fog.
A fő attrakció, a STRATOVARIUS viszont kirobbanó formában volt, olyannyira, hogy talán még a hamarosan érkező IRON MAIDEN-nek is feladták a leckét ezzel a bulival. A Hunting High And Low/Millennium kettőssel nyitó brigád olyan energiával és hangminőséggel dörrent meg, hogy csak lestem. És nem csak én...
Rögtön, első benyomásként az tűnt fel a bulin, hogy a csapat - a zenei párhuzamok ellenére is - igyekszik határvonalat húzni saját maga és a bőrös-szegecses-sárkányos retro metal dömping bandái közé. Ez az intelligens dalszövegekből, a progresszív ízű zenei megoldásokból épp úgy érződik, mint a fotókból, az utóbbi albumok borítóiból vagy éppen a koncerten bemutatott hááttérvetítés képeiből. És ez így is van jól. A nyilvánvalóan jelenlévő (de egyre kevésbé domináns) HELLOWEEN és MALMSTEEN hatások ellenére a STRATO más - megkockáztatom: több -, mint a mostanában felfutott Euro-metal hullám csapatainak többsége. Igyekeznek valóban fontos és tartalmas dolgokról szólni, és az image és a dalszövegek is intelligenciát sugároznak sok más előadó buta kliséivel szemben. Esetükben pont ez lesz/lehet alkalmasint a túlélés kulcsa, hiszen örökérvényű dolgokat megfogalmazva lehet csak majd átvészelni a mostani dallamos metal hullám lecsengését (merthogy 1x olyan is lesz).
És hogy milyen volt maga a koncertjük? Álom, döbbenet és hanyattesés. Komolyan. Sejtettem én, hogy nem lesz rossz a buli, a híradások is profi produkcióról beszélnek velük kapcsolatban már évek óta, de erre nem számítottam még így sem. A vetítés, az álomszerűen kristálytiszta sound és a hatásos világítás még hagyján - de ezek a Zenészek!!! Timo Kotipelto úgy énekelt, ahogy talán még a lemezeken sem, MINDEN magas hang kijött belőle, és olyan dinamika sugárzott az egész fickóból, hogy csak néztem. Mindemellett még nagyon szimpatikus is az arc, igazi optimális frontember. A másik Timo, a gitáros Tolkki talán kevesebbet mozgott, de óriásiakat gitározott, és láthatólag nagyon beleélte magát a játékba. A leginkább befeléforduló tag talán a bőgős Jari volt, ő leginkább a hatalmas sérója alá temetkezve alapozott, de rajta is látszott, hogy maximálisan élvezi a hepajt. A billentyűs Jens Johansson a speciálisan előredöntött szintijén játszott varázslatos dolgokat - Jordan Rudess mellett ő a mai mezőny talán legjobb billentyűse. Egzaltált, hol elvarázsolt, hol vigyorgó fejével ráadásul jópofa figura is, igazi bohém rocker. Azonban a legnagyobb meglepetést nem is ő okozta, hanem a dobos, a német Jörg Michael. Amit ez a csúnya fejű fazon itt bemutatott, az maga volt a dobolás magasiskolája. Elképesztő energiával járt keze-lába, gőzmozdonyként húzta maga után a zenekart, és közben még arra is volt ereje, hogy a legvadabb tempózások közepette is, kaján vigyorral az arcán, géppuskaként lődözze a tömegbe a dobverőit. Baromi látványosan játszott Jörg mester, nem lehetett véletlen, hogy külön emelvényre pakolták fel a gyönyörű dobcuccát. És a fazon nem csak szimplán ledobolta a programot (pedig az sem lett volna kis teljesítmény), hanem valóban JÁTSZOTT a ritmusokkal, de úgy, hogy egy pillanatra sem szakadt meg a nóták sodró lendülete. Azt hiszem, momentán talán ő a kontinens legjobb metal dobosa.
A program a Kotipelto mesterrel készült öt korong dalaira építkezett - a fő hangsúly persze az új anyagon és a Visions albumon volt; a Destiny-ről sajnos csak az S.O.S.-t nyomták, pedig a címadó nótát vagy a Cold Winter Nights-ot nagyon szerettem volna hallani. De enélkül is volt min csemegézni. Infinity (ez volt a legállatabb pillanat), Father Time, Speed Of Light, Phoenix (hogy szakított az a durva riff!!), közönségénekeltetős-akusztikus Forever, Mother Gaia, Paradise - és még hadd ne soroljam!! Hatalmas volt. A közönség is nagyon jól vette az adást, hiába, nagyon jó a magyar publikum. Fantasztikus hangulat vibrált a levegőben: mindenki énekelt, tapsolt, és az általános lelkesedés a tagokra is átragadt, mindegyikük vigyorgott, mint a vadalma. Felejthetetlen volt, na.
Kronométert ugyan nem néztem, de szerintem olyan egy és háromnegyed órát játszhattak, ami úgy röppent el, mintha csak tíz perc lett volna. Ritka dolog az ilyen, de egyszerűen nem volt mibe belekötni, minden tökéletes volt. A ráadás (Paradise) után kifacsartan, csengő-bongó fülekkel támolyogtam/-tunk ki a szabad levegőre, fáradtan, de eltelve pozitív energiával és - talán fura a megfogalmazás, de akkor is - az Egészség érzetével. Minden koncertről így kéne kijönni, mert ennek a műfajnak ez az egyik lényege. Ha megint lenne STRATO-buli, most azonnal, gondolkodás nélkül megvenném rá a jegyemet. Ez bizony óriási volt.

Sch-dt