Amióta megtudtam a Gods Of Metal idei fellépőinek a névsorát, azóta motoszkált bennem a gondolat, hogy ezt bizony látni kellene. Szerencsére egy kint élő jó barátom hathatós segítségével valóra is válthattam ezt a szép tervet, így aztán végül négyesben útra is kelhettünk, hogy meglessük a fesztivált, és persze a napfényes Itáliát. Az előzetes hírekkel ellentétben történt néhány változás a végleges fellépőket illetően: elmaradt a Cradle Of Filth és a Type O Negative műsora, viszont jött a Demons And Wizards és a Slipknot. Szóval mennyiségileg nem lett kevesebb a bandák száma, de én az eredeti verziónak azért jobban örültem volna. No, de lássuk inkább a részleteket...
Az első napot indító Khali programjáról sajnos lecsúsztunk, de a Maiden előtt itthon is fellépett Dirty Deeds-et már láthattuk. De minek... Arctalan, hol dallamos metal-os, hol Megadeth-et idéző témákat pedzegető angol csapat a Deeds, egy viszonylag jó torkú énekes/gitárossal és kevés ötlettel a tarsolyban. Nem tudom, Steve Harris mit eszik a brigádon - ha már a Beast Records-tól akart beszervezni valakit a fesztre, akkor a Kick sokkal jobb választás lett volna. Ez van...
Az olasz Domine már jobban tetszett. A Labyrinth-ből ismerős, kiváló torkú Morby vezette dallamos heavy/speed banda lemezét ugyan nem ismerem, de itt tetszett, amit csináltak. Kicsit egy szimfonikus hatásoktól mentes Rhapsody-ra emlékeztetett a produkciójuk, ami ugyan sok eredetiséggel nem bírt, de legalább jól össze volt rakva, és profin volt elővezetve. Szemmel láthatólag céltudatosan ügyködik a brigád, erre utalt a jó hangszeres felkészültségen túl a profi kinézet is (mindenki talpig feketében, seggig érő rőzsével nyomult). A csapat nem egy pótolhatalan színfoltja a műfajnak, de itt és most nálam egész jól működött a dolog.
Morby-ékat a cicafiúk (copyright by Luthien), azaz a német Edguy még mindig pofátlanul fiatal legénysége követte. Szerencsére Tobias végre növesztett némi szőrzetet az arcára, úgyhogy már kevésbé van tinibrigád jellege a csapatnak, de ez mondjuk teljesen mellékes. A lényeg a zene, és abban az Edguy nagyon ott van. A lemezek kiugró minősége még akár trükk vagy külső segítség eredménye is lehetne (egyébként nem az), de a banda élő teljesítménye is annyira gyilok, hogy még a kétkedőknek is be kell látniuk: az Edguy bizony az európai metal mezőny egyik legnagyobb ígérete. Erős nóták, jó dallamok, magabiztos zenészek, király énekhang (Tobias torkában Dickinson éppúgy ott van, mint a fiatal Kiske), ifjonti tűz és elkötelezettség: ez az Edguy így 2000-ben. Két év múlva ilyenkor már saját turnén fognak többezer ember előtt nyomulni, ebben biztos vagyok. Amúgy a programjuk főleg a legutóbbi albumra épült, de azért a korábbi lemezekről is csurrantottak ezt-azt (sajnos a szakítós No More Foolin'-t pont nem), szóval lehetett csemegézni. Kíváncsian várom az újrafelvett Savage Poetry lemezt; és lassan új koronggal is elő lehetne állni... Szó, mi szó: jót vártam, de még jobbat kaptam - az Edguy még komoly jövő előtt áll, az tuti! Egy jó banda jó koncertje volt ez a kb. 40 perc, soha rosszabbat.
Ezzel szemben a Sentenced most nem jött be. Profin nyomták, jól is szóltak, meg minden, de valahogy túl homogén, túl kiszámítható volt az egész. Az Amok és a Down albumok környékén nagyon szerettem őket, de mintha kiégni látszana a brigád mostanság. A lemezeik sem túl változatosak az utóbbi időben, a koncertjük pedig számomra teljesen lélektelennek tűnt. Azért remélem, összeszedik magukat, mert mindezzel együtt azért egy jó csapatnak tartom őket még most is. Meg azért egy kisebb klubbulin (mint plö anno az E-ben az Iced Earth előtt) biztosan nagyobbat tudnának szakítani.
A Dark Tranquillity-től viszont padlóztam. A totál aranyos Mikael Stanne énekes vezette svédek ui. nagyon király bulit adtak!! A fickók keze alól olyan lendülettel törtek elő azok a bizonyos északi dallamok, olyan erő és élet áradt belőlük a színpadon, hogy egyszerűen nem lehetett nem szeretni őket. Az olaszok is imígyen vélekedhettek, mert annak ellenére, hogy kezdetben elég nagy volt a fagyás (sokan nem ismerték őket a jelek szerint), a végére már mindenki belendült, és jól megérdemelt taps és ováció búcsúztatta őket a programjuk végén. A srácok minden korszakból vettek elő nótákat (kiv. a Skydancer albumot), sőt még új dalok is voltak (kettő is), amik így elsőre a Projector világát idézték fel bennem, amit személy szerint én cseppet sem bánok. Jöhet az új korong! A banda motorja mindenképpen Mikael volt, aki fülig érő szájjal vigyorogva, lemezminőségben nyomatta a hörgős és a finomabb témákat, miközben hatéves kölyökként ugrált fel-alá a színpadon. Kicsit egy öt-hat évvel ezelőtti Nick Holmes, Robert Plant és egy vidám kisdiák keverékeként festett, számomra ő volt az egész feszt legszimpibb frontembere. Nagyon jó bulit adtak, király lenne, ha az őszi In Flames turnén ők lehetnének a vendégek - ha már egyszer akkora haverok...
A Demons And Wizards viszont nekem kicsit fárasztó volt. Sokan várták őket nagyon, lelkesedtek is az olaszok rendesen, szóltak, mint az atom, de nálam épp úgy nem működött a dolog, mint ahogy a lemezük sem. Mind az Iced Earth, mind a Blind Guardian nagy kedvenc nálam, de ez a keverék nekem akkor sem jön be. Mintha lemezről kirostált Iced Earth nótákat énekelt volna Hansi mester, olyan volt az egész. Túl sok volt a leállós, lassú rész, nem volt igazi dinamikája a programnak, és az egyen-bőrkabátos image is gázos volt szerintem. Az olaszok nagyon ünnepeltek, de bennem hiányérzet maradt. Viszont a végén az AC/DC feldolgozás, a Hell's Bells nagyon ült, és Richard Christy dobolása is ott volt a szeren.
Akárcsak a főbanda, az Iron Maiden. Amennyire csalódtam a pesti bulin 3 nappal korábban, annyira tetszettek most Harris-ék. Hiába, itt rendesen szólt a motyó, ez pedig rengeteget számít. A három gitár végre úgy szakított, ahogy kell, és minden kristálytisztán és dinamikusan szólt; lobogott is rajtunk a ruházat és a frizura. Nem tudom, Pesten mi nem klappolt és miért, de itt nagyon jó volt a sound, és persze a banda is. A program és a koreográfia egyébként megegyezett a Kisstadion-belivel, de a tuti megszólalás miatt ezerszeres hatásfokkal működött most minden. A kb. 30 ezer fős tömeg persze vette az adást, az első sortól az utolsóig csápolt és énekelt mindenki, de még fönt a kakasülőn is nagy volt a lelkesedés. Volt is miért ovációzni, mert a csapat kirobbanó formában volt ezen a bulin, és a program is kellően változatosra sikerült. Az új lemezről 6 nótát is eldörgöltek az öregek, de emellett ugyanúgy voltak frappáns ős-klasszikusok is (2 Minutes, Number, Hallowed, Sanctuary, Iron Maiden), mint a későbbi korszak epikusabb, hosszabb dalai (Sign Of The Cross, The Evil That Men Do, The Clansman, Fear Of...). Tetszett, hogy a Blaze-érát sem hanyagolták, szerintem annak a korszaknak is megvoltak a maga jó nótái, amiket kár lett volna kihagyni. Természetesen a show most is döbbenetes volt, a Seventh Son turné óta nem volt ekkora látvány Maiden bulin, mint most. De nem csak a Technika volt látványos, hanem az Ember is, ui. az egész csapat - főleg Bruce és Janick - megvadult zebracsordaként vágtázott fel-alá a hatalmas színpadon. A fiatalok bizony példát vehetnek ezekről a metal-veteránokról!! A jó két órás műsor végén facsart citromként támolyogtunk ki a stadionból, hogy aludjunk pár órát a második nap történései előtt.
Vasárnap sajnos kissé elbénáztuk a dolgokat (meg az eső is közbeszólt), ezért lecsúsztunk a Kovenant-ról, a Death SS-ről és - szívfájdalom a köbön! - az In Flames-ről is. Elsőnek a Testament-et láttuk, és ők bele is dörgöltek minket a betonba, ahogy kell. Rövid, misztikus intro után jött a D.N.R. az utolsó albumról, és ettől kezdve nem volt kegyelem. Into The Pit, True Beliver (aaaarrrgghh!!), Over The Wall, Disciples Of The Watch, Legions Of The Dead, Practice..., meg egy nóta a démoni Demonic-ról - soroljam még? Nagyon állat programot nyomtak Chuck Billy-ék, olyan hangerővel, hogy ihaj. Bikán szóltak nagyon, de ők maguk is küzdöttek veszettül. Chuck némileg megvastagodva, de a régi energiával üvöltött, hörgött vagy kiabált jellegzetes, "félbe vágott" állványon levő mikrofonjába, miközben ezerrel headbangelt, grimaszolt, vigyorgott, gesztikulált vagy éppen a nyelvét öltögette. Imádnivaló frontember az arc, kicsit a régi Jon Oliva jutott eszembe róla. És hát a tüdeje akkora lehet, mint egy kukásautó, legalábbis a torkából előtóduló hangorkánból erre következtettem. A többiek is megtették a magukét: Eric Peterson és Craig Locicero (legalábbis azt hiszem, hogy az ex-Forbidden-es gityós volt a másik bárdista) riffeltek, szólóztak, rőzsét lóbáltak és rohangáltak, mint állat, Steve DiGiorgio olyan témákat bőgőzött (részben egy bundozatlan, csodaszép basszgitáron), hogy csak néztem, az előttem ismeretlen, nagydarab, tejfelszőke dobos pedig Dave Lombardo-hoz és John Detté-hez méltó módon aprította a cájgot. Hihetetlen dinamikus volt az egész programjuk, így kell 2000-ben durva, thrash-es, trendmentes metalt játszani. Állatok voltak, számomra a Testament műsora volt a fesztivál csúcspontja. Pesti koncertet, de azonnal!
Az ex-Mötley Crüe ütős Tommy Lee által összekalapált Methods Of Mayhem leszervezését a mai napig nem tudom hová tenni, ez a light hip-hop metal úgy illett ide, mint tehénre a nagymama otthonkája. Ezt az olaszok is így gondolhatták, mert egy szám után nemes egyszerűséggel ledobálták és kifütyülték a bandát. Hihetetlen mennyiségű, leginkább üdítőspalacknak és WC-papír tekercsnek látszó repülő objektum borította el pillanatok alatt a színpadot - a közönség nem ismert kegyelmet a pályaelhagyó dobossal és nem éppen szimpatikus kiállású csapatával szemben. Ez a reakció talán nem volt a legkulturáltabb, de valahol ezen nem tudtam csodálkozni. Azért megrogyni ettől biztosan nem fognak, majd Amerika megvigasztalja őket...
A Slipknot is kapott repülő tárgyakat az arcába rendesen, de ők ennek ellenére maguk mellé tudták állítani a publikum egy részét a teljesen eszehagyott show-jukkal. Érdekes volt látni, hogy amíg a közönség egy része vadul tombolt és pogózott a durva zenére, addig a többiek fütyültek meg dobáltak ezerrel. Ilyet se láttam még, éppen ideje volt... Amúgy nekem nem nagyon jött be a dolog, a kétségkívül látványos és őrült show-n kívül nem sok érdekeset tapasztaltam náluk. Az interjúk alapján kétségkívül szimpatikus, az agyát is használó terrorbrigád durvult, mint az állat, szétverték magukat meg egy csomó dobszerkót, de nekem nagyon hiányoztak az igazi nóták, a megfogható riffek és témák; inkább volt ez káosz, mint zene. A nóták között bunkón, kocsis módjára káromkodó és madörfaköröző énekest sem zártam éppen a szívembe... Kíváncsi leszek, hol lesz ez a csapat 3-4 év múlva. Csak a sokkolásból nem hiszem, hogy hosszú távon is meg lehet élni. Majd meglátjuk.
A durva zenék császára számomra mindig is a Slayer volt, és az is marad, még akkor is, ha már láttam őket jobb formában nem egyszer. Valami most mintha nem klappolt volna velük száz százalékig: technikai gikszer is lehetett a háttérben (legalábbis a fel-alá szaladgáló technikusok látványa ezt sugallta számomra), az előző napi bécsi bulitól és a hosszú utazástól is le lehettek fáradva, így aztán a számok közt Tom a szokottnál is szűkszavúbb volt, és a többiek is kissé enerváltan viselkedtek. Persze ez csak Slayer-es mércével értendő, mert még így is lemosták a jelenlegi durva mezőny nagy részét. Intro és cicoma nélkül slattyogtak színpadra, és rögtön a kegyetlen War Ensemble-lal megadták a köv. 75 perc jelszavát: pusztítás!! Evil Has No Boundaries, Mandatory Suicide, Angel Of Death, Bitter Peace, Dead Skin Mask, South Of Heaven, Wicked, Seasons..., Necrophiliac, Chemical Warfare - gyilkos, nem? Számomra a legnagyobb katarzist azonban nem ezek a számok okozták, hanem az egyben, szünet nélkül elzúzott Postmortem/Raining Blood/Dittohead dalfüzér totális aprítása. Állat volt! Új nóta is akadt Here Comes The Pain címmel, ez a Diabolus album világát vegyítette a Seasons olyan középtempós szaggatásaival, mint plö a Skeletons Of Society. Szóval lesz miért várni az új lemezt, amit Araya mester egyébként a jövő évre ígért. A hiperintenzív, fájdalomküszöbön mozgó hangerejű műsor sajnos ráadás nélkül ért véget (ez is azt sugallta, hogy valami gond lehet a technikával), de így is porrá zúzva kóvályogtunk ki a monzai éjszakába azzal a tudattal, hogy durvulás terén a Slayer még mindig verhetetlen.
Egy szó, mint száz, nagyon jó volt a Gods Of Metal; remélem, a Summer Rocks sem lesz gyengébb ennél. Ha csak lehet, megyünk jövőre is!!! (Ezúton is óriási thanx Ottó barátomnak mindenért!)