Elöljáróban hadd kezdjem azzal, hogy nekem a két évvel ezelőtti, sokak által sok helyütt fikázott buli nagyon bejött, ma is az egyik legnagyobb koncertélményemként tartom számon azt az estét. Tudom, voltak annak a koncertnek hiányosságai, meg Derek, a régi billentyűs tényleg kilógott a csapatból, de én akkor is padlóztam a zenekartól. Szerintem nagyon nagyok voltak. A mostani buli több szempontból is más volt. Először is: már tudtam, mire számítsak, így aztán kevésbé döbbentem le, és jobban oda tudtam figyelni a részletekre. Másodszor: egy kitűnő konceptalbumot tett le a brigád az asztalra, amiről tudni lehetett, hogy egy az egyben fogják eljátszani – e téren tehát nyilván nagyon sokat vártam. Harmadszor: Jordan Rudess személyében egy olyan új billentyűs érkezett a csapatba, aki mind zeneileg, mind fazonilag, mind hozzáállásában jobb megfejtés a banda számára, mint az amúgy egyáltalán nem rossz (csak éppen nem ide illő) játékos, Derek Sherinian.
Kezdeném talán a kifogásaimmal. A buli szerintem nem dörrent meg valami jól. A cineket alig lehetett hallani, a lábdob nagyon mélyen és nagyon hangosan szólt, a buli elején a bőgő is nagyon eltűnt, és a Home-ban azokat a fura zörejeket, reccsenéseket sem tudtam hová tenni, amik a hangfalakból elő-előtörtek (és pont EBBEN a nótában!!). James hangja sem volt teljesen rendben az elején, bár az tény, hogy aztán hamar belejött, és onnantól nagyon jól énekelt. A fények eléggé funkciótlanul villogtak, ezt sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni. Arról már nem is beszélve, hogy a beígért vetítés sem volt sehol. Továbbá szerintem kevés volt a két óra öt percnyi játékidő – ennél két éve jóval többet nyomtak, arról nem is beszélve, hogy az új album teljes eljátszása miatt így a régi dalok többnyire csak egy-két perc erejéig, egy amúgy jól felépített egyveleg részeként tudtak csak megcsillanni. Oké, tudom, ne legyek telhetetlen, de azért egy Learning To Live-et, egy Peruvian Skies-t, egy Metropolis Pt. 1-t vagy valamelyik Awake albumos klasszikust még szívesen meghallgattam volna, elejétől a végéig eljátszva. Szerintem egy fél órát még simán ráhúzhattak volna.
VISZONT: hatalmas élmény volt hallani a tavalyi album (számomra 1999 legjobb lemeze!) nagyszerű dalait. A Home-nál, a Finally Free-nél vagy a The Spirit Carries On-nál szabályosan meredeztek a szőrszálaim, annyira jó volt. Az instru témák is nagyon ütöttek, Jordan szólója pedig a buli egyik fénypontja volt szerintem. Az a manusz mindent tud a hangszeréről!! A pőre színpadkép miatt ugyan volt némi hiányérzetem, így viszont az volt a jó, hogy afféle 70-es évekbeli feeling-je is volt egy kicsit az egésznek; azaz csak a Zene számított, semmi nem vonta el a figyelmet a zenekar teljesítményéről. (Azért mondjuk több mosolygás, közvetlenség így sem ártott volna.) A zenészek egyébként nagy elánnal játszottak, látszott rajtuk, hogy élvezik a dolgot, a végére még az addig meglehetősen zárkózottnak tűnő James is egészen feloldódott. A régi nótákból összerakott egyveleg is jól működött tulajdonképpen, de azért ezeket a dalokat egészben eljátszva lett volna az igazi meghallgatni. Persze érthető okai voltak annak, hogy ez nem így történt. Majd a következő turnén… Persze Pull Me Under azért így is volt, mindenki legnagyobb örömére.?
Még ragozhatnám sokáig, de inkább nem teszem. Maradjunk annyiban, hogy ez egy kitűnő zenekar jó koncertje volt, amely ugyan nem volt minden részletében teljesen tökéletes, de azért mindenképpen hatalmas élményt jelentett, még így is. Jó buli volt, de idén a pálmát nálam eddig a STRATOVARIUS viszi, meg a METALIUM a Summer Rocks-on – előbbi a tökéletessége, utóbbi pedig az elementáris ereje miatt. A DREAM THEATER – igaz, nagyon szorosan – csak ezek után következik.